Néhány éve még többnyire szakember rendelőjében találkoztunk olyan mondatokkal,
hogy „lehet, hogy ADHD-m van”, ma viszont ehhez néha elég egy álmatlan este, néhány
videó és az a különös élmény, amikor valaki egymás után olyan tüneteket sorol fel, amelyek
mintha a saját életünkből származnának. ADHD, autizmus, asperger, trauma, OCD, kötődési
zavar, nárcizmus – a pszichológia nyelve látványosan kilépett a rendelőből, és a hétköznapi
önértelmezésünk részévé vált.
Könnyű lenne mindezt egyszerűen az internetes öndiagnosztizálás divatjaként
elintézni, ennél azonban érdekesebb kérdés, hogy miért tud egy diagnosztikus címke ennyire
megnyugtató lenni. Ha valaki évek óta szétszórtnak, túlérzékenynek, lustának vagy
egyszerűen „furának” tartja magát, egy lehetséges diagnózis nemcsak magyarázatot kínálhat,
hanem visszamenőleg át is rendezheti az élettörténetét. Ami korábban személyes kudarcnak
tűnt, hirtelen egy nagyobb összefüggés részévé válhat.
O’Connor és munkatársai 38 kvalitatív vizsgálat eredményeit összegző szisztematikus
áttekintésükben azt találták, hogy a pszichiátriai diagnózis kettős szerepet tölthet be:
miközben stigmatizációval és negatív énképpel is együtt járhat, elősegítheti az önmegértést, a
saját tapasztalatok legitimálását és a valahová tartozás érzését is. A diagnózis tehát nem
pusztán klinikai információ, hanem az identitás alakításának egyik eszközévé is válhat.
Ebben különösen érdekes lehet a közösségi média szerepe. Armstrong és munkatársai
egy 2025-ben publikált előzetes vizsgálatban 57, mentális egészségügyi ellátásba jelentkező
fiatal felnőttet kérdeztek online tartalomfogyasztási szokásaikról és az öndiagnózisról. A
résztvevők többsége úgy vélte, hogy van olyan diagnózisa, amelyet korábban szakember nem
állapított meg, és közülük a legtöbben arról számoltak be, hogy ebben a közösségi médiában
látott tartalmak is szerepet játszottak. A vizsgálatból természetesen nem következik, hogy a
közösségi média önmagában öndiagnózishoz vezet, arra azonban rámutat, hogy a pszichés
nehézségeink értelmezéséhez ma már nemcsak szakemberektől, hanem egyre gyakrabban az
online térből is kölcsönzünk fogalmakat és lehetséges magyarázatokat.
A szociális identitás-elmélet felől nézve ez még érthetőbbé válik, hiszen önmagunk
meghatározásának egy része azokból a csoportokból származik, amelyekhez tartozónak
érezzük magunkat. Amikor valaki húsz éven át azt gondolja magáról, hogy vele valami
megmagyarázhatatlanul más, majd egyszer csak talál több ezer embert, akik hasonló
nehézségekről beszélnek, ugyanazokon a helyzeteken nevetnek, és közös nyelvet használnak
az élményeik leírására, akkor nem egyszerűen információhoz jut, hanem közösséghez is.
A hétköznapokban mindez nagyon finoman jelenhet meg. A „képtelen vagyok
normálisan megszervezni az életemet” mondatból könnyen lehet az, hogy „ez valószínűleg az
ADHD-m miatt van”, ahogyan egy fájdalmas párkapcsolati élményből is lehet „kötődési
problémám van”. Az új magyarázat csökkentheti a szégyent, ugyanakkor magában hordoz egy
másik lehetőséget is: egy idő után már nem a diagnózis segít megérteni az embert, hanem az
ember kezdi minden élményét a diagnózison keresztül értelmezni.
Talán ezért nem is az a legérdekesebb kérdés, hogy miért diagnosztizálja magát egyre
több ember, hanem az, hogy mit keresünk ezekben a kategóriákban. Sokszor nem egyszerűen
egy címkére vágyunk, hanem magyarázatra: szeretnénk érteni, miért voltak bizonyos
helyzetek mindig nehezebbek számunkra, miért reagálunk másképp, mint mások, vagy miért
ismétlődnek ugyanazok a problémák az életünkben. Egy diagnózis ebben valóban sok
mindent a helyére tehet. Talán csak arra érdemes figyelni, hogy miközben választ kapunk
arra, miért működünk bizonyos módon, ne kezdjük el minden tulajdonságunkat és minden
döntésünket ugyanazzal az egy szóval magyarázni. Végül is többek vagyunk annál, mint amit
bármelyik diagnózis el tud mondani rólunk.