Talán egyre többen érezzük, hogy a szomszédság ma már nem jelent valódi kapcsolatot. Egymás mellett élünk, ugyanabban az utcában, sokszor ugyanazon a kapun járunk be, mégis mintha láthatatlan falak választanának el bennünket.
Nem konfliktusról van szó. Nem vitáról, nem ellenségeskedésről. Hanem valami sokkal nehezebben megfogható, és talán veszélyesebb jelenségről: a közönyről.
Én úgy nőttem fel, hogy a köszönés nem üres udvariassági formalitás volt, hanem annak egyértelmű jele, hogy észrevesszük a másikat, és számít, hogyan van. A fiatal előre köszönt az idősebbnek, a férfi a nőnek, előreengedett, segített, ha kellett. Nem azért, mert „így illik”, hanem mert így éreztük helyesnek.
Az ünnepeknek is súlya volt. Újévkor a szomszédok megálltak egy pillanatra, a férfiak kezet fogtak, boldog új évet kívántak egymásnak, váltottak pár szót: együtt volt-e a család, hogyan teltek az ünnepek, ki hol töltötte a karácsonyt. Nem hosszú beszélgetések voltak ezek, nem mély vallomások, mégis fontosak. Emberiek.
Mára mindez egyre inkább kopik. A szomszédi kapcsolatok sokszor legfeljebb a köszönés minimumára szorulnak – ha egyáltalán. Az ünnepi jókívánságok elmaradnak, minden más már túl nagy erőfeszítésnek tűnik. Mintha a figyelem, a tisztelet, az érdeklődés felesleges luxussá vált volna.
Pár éve történt, hogy egy szomszédom – hangsúlyozom, közterületen, átmenetileg – a háza elé parkoltam. Fél órán belül egy piros Mikuláscsomagban, nagy betűkkel kaptam az üzenetet:
„Ne parkoljon a házam elé.”
Nem hívott, nem csöngetett be, nem kérdezett. Csak odabiggyesztette. Úgy, hogy neki még autója sem volt.
Most is vannak szomszédaim, nevezzük őket X-nek és Y-nak, egy ötvenes házaspár. Közel négy éve élünk egymás mellett. A kapcsolatunk kimerül egy gyors köszönésben – ha egyáltalán rám néznek. Nincs szemkontaktus, nincs érdeklődés. Ilyenkor óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: ez udvariatlanság? fáradtság? vagy egyszerűen bunkóság?
Ami igazán nyugtalanító, nem egy-egy ember viselkedése, hanem az, hogy mindez egyre kevésbé számít problémának. A közöny lett a norma. A figyelem kivétel. Aki még adná, gyakran túlzásnak érzi saját magát, mintha az udvariasság már szégyellnivaló volna. Pedig nem annak kellene szégyenkeznie, aki kedves.
A generációk között is hatalmas repedések vannak. Sokszor neveletlen emberek nevelnek gyerekeket – és itt tényleg felmerül a kérdés: hogyan? A tiszteletnek nem kell hangosnak lennie, nem kell látványosnak. De ha eltűnik, üres marad utána minden.
És itt jön az a kérdés, amelyet egyre nehezebb megkerülni:
mikor és ki mondja ki végre, hogy ez így nagyon nincs rendben?
Ez nem nosztalgia, és nem a múlt idealizálása. Ezek az apró, hétköznapi emberi gesztusok tartották össze korábban a közösségeket. Ha ezek eltűnnek, nemcsak a szomszédság ürül ki – valami alapvető emberi minőség is vele együtt halványul el.
Ha nektek is vannak hasonló tapasztalataitok, történeteitek, írjátok meg kommentben. Vajon hol és mikor csúszott le a tisztelet és az illem a jó vágányról? És egyáltalán: vissza lehet-e még terelni rá?
Nagyon jó annak, akinek kedvesek a szomszédai.
Írta: Gina
Fotó: AI