Kedves Margitka kisasszony!
Az Ön levele azon a napon érkezett, amikor a kilátástalanság teljesen ráült az árokra, és lövedékek sűrű füstje szőtt szürke takarót fölénk. A borítékot azonnal feltéptem; itt nem teszünk félre semmit későbbre, mert talán a „később” nem is létezik. A futár még tovább se lépett, én pedig már faltam a sorait, mintha a testem is tudta volna: nem betűk ezek, hanem a maradék remény. Egész nap a szívem felett őriztem. Este, mikor a fiúk már rég kidőltek, nem a szemeimmel, hanem a szívemmel olvastam el újra és újra.
Azóta új állást ástunk; a föld kemény volt, mint a katonai parancs, és jéghideg, mint a víz a sisakomban. A kezemről felrepedezett a bőr, és minden ütésnél arra gondoltam, milyen volna egy puha női kezet megfogni… az Ön kezét. Az ágyúk felmorajlottak, s a föld beleremegett, mint az ember térde, mikor először megöleli Önt. A fiúk szitkozódtak, én pedig arra gondoltam: a háború nem öli meg a vágyat, hiszen éppen az tart életben. Az ételünk íztelen és kemény, mégis úgy osztjuk szét, mintha minden nap ünnep volna.
A hét végére elállt pár órára a zaj. Lehunytam a szemem, és elaludtam – oly mélyen, mint gyermekkoromban. Azt álmodtam, hogy megfogom az Ön kezét, és soha többé nem engedem el. Mielőbb szeretném, ha ez véget érne, és hazatérhetnék Önhöz, a családomhoz. Elképzelem a mosolyát, hallani vélem a nevetését, és látom a kecses alakját, ahogy megfordul. Csak annyit súgnék a fülébe: „Szeretlek, és köszönöm, hogy létezel!”
Ha megadatik, szeretném a kezét a két kezem közé venni. Szeretném látni magát az asztalnál ülni, könyvet lapozni, békében élni… és tudni, hogy az élete része vagyok. Mindannyian Isten kezében vagyunk. A cél most nem más, mint túlélni, és imádkozni, hogy eljöjjön az idő, amikor többé senkinek nem kell meghalnia.
Maradok változatlan vággyal, tisztelettel és élni akaró szívvel: Lajos folyt. köv.
Írta: Gina
Fotó: AI