Kedves Margitka,
A minap éjjel őrséget álltam, és ahogy a tüzérségi fények végigcsaptak az égen, mintha maga az ég akarna szétszakadni, megint azon kaptam magam, hogy Önre gondolok. Nem tudom, hogyan működik ez, talán az életösztön teszi, de ahányszor valami megrémít, Ön jut eszembe, és vágyom arra, hogy ne csak papíron szóljak. Félek attól, hogy az érzések helyét egyszer átveszi valami hideg sötétség, ami elválaszt mindentől, amit szeretnénk. Halálról, vérről, fázásról, éhségről sokat beszélnek a férfiak, de talán nem is ezek a legnehezebbek, hanem az, hogyan kell majd egyszer visszatérni. Hogyan kell újra felállni, asztalhoz ülni, kenyeret vágni, vajat kenni rá, és közben nem emlékezni mindenre, amit az ember látott és átélt. Abban biztos vagyok, hogy aki túléli, nem ugyanolyanként tér majd haza, mint aki elindult. Nekem Ön a kapaszkodóm, a vágyam és reményem.
Szeretnék egyszer úgy írni Önnek, hogy közben ne figyeljem a zajokat, ne tapogassam a fegyvert, és ne érezzek késztetést arra, hogy bármelyik pillanatban földre vessem magam. Ha Isten és a sors engedi, hamarosan átölelhetem. Korábban azt hittem, a szerelemhez könnyelműség kell, de most már tudom, a szerelem egyszerre csoda és komoly dolog. Heves érzelem és csöndes igazság, amit az ember a szíve mélyén hordoz, és amit nem lehet megtagadni. Sokáig nem tudtam, mi az a vágy. Azt hittem, valami tiltott, veszélyes, titkos dolog, de most már tudom, hogy ez a szerelem legőszintébb formája.
Nem tudom, mit tartogat számunkra az élet, de azt kristálytisztán tudom, mit tartogat számomra az érzés: szerelmet, vágyat, reményt, érintést, közelséget, megértést. Egyre erősödőt, egyre tisztábbat, egyre emberibbet, és ha Ön is így érzi, és engedi, akkor egyszer majd szenvedéllyel fogom szeretni, mert így volna igaz.
Szenvedélyesen ölelem, Lajos ,folyt.köv
Írta: Gina
Fotó: AI