Néha egészen furcsa dolgokat tudunk hiányolni: egy várost, ahová végül nem
költöztünk el, egy kapcsolatot, amelyből talán lehetett volna valami, vagy egy szakmát,
amelyet soha nem választottunk. Ezeket az életeket valójában nem veszítettük el, hiszen
soha nem is éltük őket, mégis meglepően valóságos érzelmek kapcsolódhatnak hozzájuk.
Elég lehet egy régi fénykép, egy véletlen találkozás vagy annak a híre, hogy valaki más
megtette azt, amit mi annak idején nem, és máris megjelenik a kérdés: mi lett volna, ha
másképp döntök?
A pszichológia ezt kontrafaktuális gondolkodásnak nevezi, vagyis annak a
képességünknek, hogy a megtörtént események helyett elképzeljük azok lehetséges
alternatíváit. Neal Roese klasszikus, 1997-es áttekintésében arra mutatott rá, hogy az ilyen
gondolatok különösen könnyen megjelennek negatív élmények után, és kettős szerepük
lehet. Egyrészt kellemetlen érzéseket kelthetnek, hiszen a valóságot egy kedvezőbb elképzelt
lehetőséggel hasonlítjuk össze, másrészt segíthetnek felismerni, mit tehetnénk másként egy
hasonló helyzetben. A „bárcsak” tehát nem feltétlenül az elme értelmetlen időutazása,
hanem annak egyik módja, ahogyan megpróbálunk tanulni abból, ami már nem
változtatható meg.
Csakhogy nem minden elképzelt alternatíva használható fel a következő
döntésünkhöz. Vannak lehetőségek, amelyek végleg bezárulnak, miközben az elképzelt
változatuk tovább él bennünk. King és Hicks ezt az elveszített lehetséges én fogalmával
vizsgálták. Olyan énünkről van szó, akivé valamikor válhattunk volna, de végül nem váltunk:
például arról az emberről, aki külföldre költözött volna, családot alapított volna egy korábbi
partnerével, másik pályát választott volna, vagy komolyan folytatta volna azt, amiben
fiatalon tehetséges volt. Kutatásaik szerint az ilyen elveszített lehetséges énnel való
foglalkozás összefügghet a megbánással, a distresszel és az alacsonyabb jólléttel, ugyanakkor
az élettörténet árnyaltabb, összetettebb értelmezésével is kapcsolatban állhat.
Talán azért ilyen erősek ezek az elképzelt életek, mert a valósággal ellentétben soha
nem kellett őket végigélnünk. A férfi, akivel végül nem maradtunk együtt, az emlékeinkben
lehet az, akivel minden másképp alakult volna, miközben soha nem kellett megtapasztalnunk
vele a keddi fáradtságot, a pénzügyi vitákat vagy azt, hogy tíz év múlva már egészen más
emberek lennénk. A munka, amelyet nem vállaltunk el, könnyen tűnhet életünk elszalasztott
lehetőségének, mert az elképzelt változatból hiányoznak azok a hétköznapi
kompromisszumok, amelyek minden valóban megélt élethez hozzátartoznak.
Ebben van valami különös igazságtalanság: a valódi életünknek a teljes valósággal kell
versenyeznie egy olyan élettel, amelynek csak a legjobb változatát képzeltük el. Az egyikben
voltak rossz döntések, unalmas évek, csalódások és kompromisszumok, a másik pedig
megmaradhatott lehetőségnek, ezért soha nem volt alkalma elromlani. Talán ezért térünk
vissza időnként ezekhez a meg nem élt életekhez. Nem biztos, hogy valóban vissza akarjuk
kapni őket, és az sem biztos, hogy boldogabbak lettünk volna bennük.
Fotó: AI