A kispad pszichológiája – Mi történik azzal, aki mindig csak majdnem játszik?

A mérkőzés 85. percében járunk. A cserejátékos már harmadszor áll fel melegíteni, az edző ránéz, majd visszafordul a pálya felé. Néhány perccel később lefújják a találkozót. A játékos ismét nem lépett pályára.

Az öltözőben a csapattársak ünnepelnek, ő pedig mosolyog, gratulál, és igyekszik úgy tenni, mintha minden rendben lenne…, pedig egyáltalán nincs.

A csapatsportok egyik kevésbé látványos pszichológiai problémája a tartalékjátékosok helyzete. Miközben a közönség általában azokat figyeli, akik a pályán vannak, a kispadon ülők egészen másfajta mentális kihívásokkal találkozhatnak. A mellőzöttség, a bizonytalanság és a folyamatos összehasonlítás könnyen megkérdőjelezheti a sportoló saját értékességét.

Edward Deci és Richard Ryan öndeterminációs elmélete (Self-Determination Theory) érdekes magyarázatot kínál erre. A kutatók szerint az emberi motiváció és pszichológiai jóllét szempontjából három alapvető szükséglet különösen fontos: az autonómia, a kompetencia és a kapcsolódás. Vagyis szeretnénk úgy érezni, hogy van beleszólásunk a saját életünkbe, képesek vagyunk valamire, és tartozunk valahová.

A kispadon ülő sportoló esetében mindhárom sérülhet. Az autonómia akkor kerülhet veszélybe, amikor a játékos úgy érzi, nincs ráhatása a helyzetére. Hiába edz keményen, hiába teljesíti az elvárásokat, a pályára lépésről valaki más dönt. A kompetencia érzése akkor gyengülhet, amikor a sportoló egyre ritkábban kap lehetőséget megmutatni a tudását. A kapcsolódás szükséglete pedig akkor sérülhet, amikor a játékos fizikailag ugyan a csapat része, mégis úgy érzi, hogy igazából nincs fontos szerepe.

Különösen nehéz lehet, ha az edző nem kommunikál világosan. Egy sportoló sokszor könnyebben elfogad egy kellemetlen döntést, ha érti az okait, mintha teljes bizonytalanságban kell találgatnia. Ráadásul a kispadon ülők helyzetét gyakran egyetlen mondattal intézik el: „Dolgozz keményebben, és majd játszol!” Csakhogy a sportoló lehet, hogy már most is mindent megtesz.

Egy csapat pszichológiai ereje ezért nemcsak azon múlik, hogyan bánik a sztárjátékosaival, az is sokat elárul róla, hogyan kezeli azokat, akik kevesebb lehetőséget kapnak.

A tartalékjátékosok számára különösen fontosak lehetnek az egyértelmű visszajelzések, a fejlődési célok és annak érzése, hogy a munkájuknak akkor is van értelme, ha éppen nem lépnek pályára.

Az edzőnek pedig érdemes emlékeznie arra, hogy a csapatban betöltött szerep és az emberi érték nem ugyanaz.

Egy játékos attól még nem kevésbé fontos ember, hogy a mérkőzésen nem kapott lehetőséget. A kispad egy taktikai hely, nem az önértékelés mércéje.

Fotó: AI