Régebben az embernek legfeljebb rossz szokásai voltak, ma viszont könnyen lehet
feldolgozatlan traumája, problémás kötődési mintázata, rosszul meghúzott határa, elégtelen
érzelemszabályozása és néhány generációkon át öröklődő sebe, amelyeken természetesen
még dolgoznia kell. Mindezek felismerése valóban közelebb vihet önmagunk megértéséhez,
mégis van valami különös abban, amikor az önismeret lassan egy soha véget nem érő
felújítássá változik, mi pedig egyszerre leszünk a projekt vezetői és maga a projekt.
Az önmagunk fejlesztésére irányuló törekvés természetesen nem új jelenség. A
pszichológiában régóta vizsgálják, milyen elképzeléseket hordozunk arról, hogy kik vagyunk,
és kivé szeretnénk válni. Higgins én-diszkrepancia-elmélete szerint különbséget tehetünk
többek között az aktuális énünk, vagyis aközött, amilyennek jelenleg látjuk magunkat, és az
ideális énünk között, amely azt képviseli, amilyenek szeretnénk lenni. Minél nagyobb
távolságot érzékelünk a kettő között, annál inkább megjelenhetnek olyan érzelmek, mint az
elégedetlenség, a csalódottság vagy a lehangoltság.
Ez azért érdekes, mert az önfejlesztés kultúrája folyamatosan képes új ideális
énképeket létrehozni. Nem elég jól dolgozni, hatékonyan kell dolgozni; nem elég pihenni,
megfelelően kell regenerálódni; nem elég kapcsolatban lenni, biztonságosan kell kötődni; és
már a szabadidőnkben is meditálhatunk, naplót írhatunk, edzhetünk, olvashatunk vagy
hallgathatunk egy podcastot arról, hogyan használhatnánk jobban a szabadidőnket. Minden
tevékenység mögött megjelenhet a kérdés, hogyan lehetne még egy kicsit jobban csinálni.
Az önmagunkkal szembeni hozzáállás jelentőségét jól mutatják az önmagunkkal való
együttérzéssel kapcsolatos kutatások is. Kristin Neff és munkatársainak vizsgálatai szerint az
önmagunkkal való együttérzés nem azonos az önfelmentéssel vagy azzal, hogy lemondunk a
fejlődésről. Breines és Chen kísérletei például arra utaltak, hogy az önmagukkal együttérzőbb
módon viszonyuló résztvevők bizonyos kudarcok után nem kevésbé, hanem éppen nagyobb
motivációt mutattak a fejlődésre és a hibák kijavítására. Vagyis az önkritika nem feltétlenül
szükséges üzemanyaga a változásnak.
A hétköznapokban mégis könnyű összekeverni az önismeretet az állandó
önellenőrzéssel. Egy rosszul sikerült randi után már nemcsak szomorúak vagyunk, hanem
elemezzük a kötődési mintázatunkat; egy konfliktus után nemcsak dühösek lehetünk, hanem
azon gondolkodunk, megfelelően szabályoztuk-e az érzelmeinket; egy nehéz hét után pedig
nem egyszerűen elfáradtunk, hanem esetleg azt érezzük, hogy még a stresszel sem tudunk
elég jól megküzdeni. Így lassan már maga az is újabb teljesítményfeladattá válhat, hogy
pszichológiailag egészségesek legyünk.
Ebben rejlik az önfejlesztés egyik érdekes ellentmondása. Ahhoz, hogy változtatni
akarjunk valamin, először észre kell vennünk, hogy lehetne másképp, ugyanakkor ha
folyamatosan azt keressük, min kellene még dolgoznunk, könnyen kialakulhat az az érzés,
hogy a jelenlegi változatunk valójában soha nem egészen megfelelő.
Talán ezért nem az a kérdés, hogy érdemes-e dolgoznunk önmagunkon, hiszen
életünk során mindannyian változunk, tanulunk és újragondolunk dolgokat. Érdekesebb
lehet az a pont, amikor már nem tudjuk pontosan, milyen állapot felé tartunk. Ha ugyanis
minden elért változás után találunk egy újabb tulajdonságot, amelyet még meg kell
értenünk, feldolgoznunk vagy optimalizálnunk, akkor felmerül egy kissé kellemetlen kérdés:
honnan fogjuk tudni, hogy egyszer már nem megjavítani próbáljuk magunkat, hanem
egyszerűen élünk?
Fotó: AI