„Nem vagyok hajlandó tovább beszélni erről, mert ez a határom.” „Ne gaslightingolj.”
„Az exem nárcisztikus volt.” „Ez a viselkedés nekem toxikus.” Néhány pszichológiai kifejezés
annyira természetes részévé vált a hétköznapi beszédnek, hogy lassan egy párkapcsolati vita
is úgy hangozhat, mint egy terápiás ülés jegyzőkönyve. Elsőre ez akár jó hírnek is tűnhet,
hiszen többet beszélünk mentális egészségről, könnyebben felismerünk káros kapcsolati
mintázatokat, és pontosabban meg tudunk nevezni olyan élményeket, amelyekre korábban
talán nem voltak szavaink. A probléma ott kezdődik, amikor ezek a szavak már nem
segítenek megérteni a másikat, hanem helyette eldöntik, hogy kinek van igaza.
Az angol nyelvű szakirodalomban és közbeszédben therapy speak néven emlegetett
jelenség éppen erre utal: a pszichoterápia és a pszichológia nyelve bekerült a hétköznapi
kommunikációba. Egy friss szakirodalmi elemzés szerint érdemes különbséget tenni a klinikai
fogalmak, például a nárcizmus vagy az OCD, valamint az olyan nem diagnosztikus kifejezések
között, mint a trigger, a megküzdés vagy a személyes határok. A szerzők arra is felhívják a
figyelmet, hogy ezek pontatlan használata nem pusztán nyelvi kérdés, hiszen a klinikai
címkék indokolatlan alkalmazása patologizálhatja és stigmatizálhatja a másik embert. Nick
Haslam pszichológus már 2016-ban leírta a fogalmi kiterjedés (concept creep) jelenségét.
Elmélete szerint több, eredetileg viszonylag szűken értelmezett, ártalommal vagy
pszichopatológiával kapcsolatos fogalmunk jelentése fokozatosan kiszélesedett. Haslam
többek között a trauma, a bántalmazás, a függőség és a mentális zavar fogalmának
változását vizsgálta, és arra jutott, hogy ezek idővel kevésbé súlyos, illetve korábban másként
értelmezett jelenségekre is kiterjedtek. Ennek természetesen van pozitív oldala, hiszen
érzékenyebbé válhatunk olyan ártalmakra, amelyeket korábban nem vettünk komolyan,
ugyanakkor megjelenik annak a veszélye is, hogy hétköznapi nehézségeket kezdünk
pszichopatológiai fogalmakkal leírni. Jó példa erre a gaslighting. Paige Sweet 2019-es, az
American Sociological Review-ban megjelent tanulmányában a gaslightingot olyan, hatalmi
viszonyokba ágyazott manipulációként elemzi, amely során az elkövető módszeresen
bizonytalanítja el a másikat saját észleléseiben és valóságérzékelésében. Ehhez képest a
hétköznapi szóhasználatban már egy egyszerű emlékezeti nézeteltérés is könnyen
gaslightinggá válhat. Ha az egyik fél azt mondja, „szerintem ezt nem így beszéltük meg”, a
másik pedig azt válaszolja, „ne gaslightingolj”, akkor egy pszichológiai fogalommal hirtelen
egészen más jelentést adunk a helyzetnek: már nem két ember emlékszik eltérően valamire,
hanem van egy manipuláló fél és egy áldozat.
Hasonló dolog történhet a személyes határokkal is. Más azt mondani, hogy „ha
kiabálsz velem, befejezem ezt a beszélgetést”, és más azt, hogy „az a határom, hogy nem
találkozhatsz azzal az emberrel”. Az első esetben arról döntök, hogy én mit teszek egy
számomra elfogadhatatlan helyzetben, a másodikban már a másik viselkedését próbálom
szabályozni, miközben ugyanazt a pszichológiai nyelvet használom. A „határ” szó ettől még
nem teszi automatikusan egészségessé azt, amit kérünk.
Talán éppen ez a terápianyelv egyik legérdekesebb ellentmondása. Azért tanultuk
meg ezeket a fogalmakat, hogy pontosabban értsük önmagunkat és egymást, mégis
előfordulhat, hogy éppen velük egyszerűsítjük le a másik embert. Ha valaki nárcisztikus,
toxikus vagy elkerülő, akkor már kevésbé kell foglalkoznunk azzal a sokkal bonyolultabb
kérdéssel, hogy mi történt kettőnk között, és ebben nekünk milyen szerepünk volt.
Lehet, hogy ma több pszichológiai szót ismerünk, mint bármikor korábban, de ettől
még nem biztos, hogy mindig jobban értjük egymást. Néha ugyanis jóval könnyebb nevet
adni a másik viselkedésének, mint végighallgatni, hogy ő egészen másképp élte meg
ugyanazt a történetet.