Kedves Lajos,

Már napok óta készülök írni, de valahányszor papírt és tollat vettem magamhoz, elbizonytalanodtam. Attól tartottam, talán illetlen volna túl sokat engedni a szívemnek, pedig azt hiszem, éppen a háború idején volna szükség arra, hogy az ember ne féljen a reménytől. Most mindnyájan valami után vágyakozunk: ki a hazatérésre, ki a békére, ki pedig arra, hogy legyen valaki, aki várja itthon. Úgy gondolom, a béke nem csupán a fegyverek hallgatása, hanem az a pillanat is, amikor újra meg merjük fogni egymás kezét. Ez a gondolat ad erőt most bennem, már ha szabad ilyet leírni. A város különös csendben él mostanában. Reggelente köd telepszik a háztetőkre, a kövek között víz csillog, és a lovak patája tompán veri a nedves utcákat. Az emberek kevesebbet beszélnek, visszafogottabban köszönnek, mintha minden szóval takarékoskodni kellene, amíg a háború tart.

Amikor az Ön levele megérkezett, eleinte nem mertem felbontani. Talán féltem attól, milyen lesz szembenézni a sorokban rejlő valósággal. Végül mégis leültem az ablak mellé, és lassan, sokszor olvastam végig minden mondatát. A papír finoman zizegett a kezem alatt, és közben valami szelíd melegség költözött belém. A frontról érkező hírek itt mindig tompák és hiányosak. Mi csak találgatni tudjuk, mi történik valójában, de azt hiszem, a háborút igazán csak azok értik, akik a sárban állnak, ahol az éj nem az álomé, hanem az őrségé. Gyakran gondolok arra, milyen különös és kegyetlen dolog is ez: tiszta szívű ifjak, akik békére születtek, most idegen parancsokat teljesítenek. Ön sem választotta ezt az utat, Lajos, mégis megteszi, amit a kötelesség kiszab. Ebben van valami mély tisztesség és szomorúság… nem a fegyver hordoz becsületet, hanem az ember, aki tartja.

Amikor azt írta, hogy az én emlékem tart rendet ott, ahol minden szétesik, elszégyelltem magam kissé, mert nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt az érzését. Nem vagyok különös, csak egy egyszerű lány, aki talán túlságosan halkan él, és most talán túlságosan erősen remél. Nem kérek Öntől semmit, és nem is ígérhetek semmit, hisz a háború nem kedveli az ígéreteket. Mégis, titkon nagyon bízom abban, hogy mielőbb hazatér, és lehet, elég lesz egy tekintet, hogy megértsük egymásból mindazt, amit most még papírra sem merünk írni.

Vigyázzon magára, Lajos, nagyon kérem, ne adja oda az életét ennek a borzalmas háborúnak. Imádkozom Önért… halkan, hangosan, mindegy is… mindig. Ha teheti, írjon még. A levelei olyanok, mint apró fények ebben a homályos időben.

Maradok tisztelettel, ragaszkodással és annál nagyobb reménnyel: Margitka folyt. köv…

---

Írta: Gina
Fotó: AI