Kedves, drága Margitka,

Végre-végre a kezemben tarthatom a levelét. Minden nap, amikor a posta megérkezett, csakis Önt kerestem a borítékok között, és amikor nem volt ott a levele, mindig azt mondtam magamnak, hogy akkor majd holnap… és legfőképpen azt, hogy Magával semmi baj nem történhetett!!!

Amikor elkezdtem olvasni a sorait, olyan érzés fogott el, mintha egy hosszú, sötét folyosó végén hirtelen kinyílt volna egy ajtó, és fény áradt volna be rajta. Egy olyan helyre érkezem, ahol béke van… és ahol Ön is ott van mellettem, úgy igaziból. Sokszor elképzelem, ahogy lehajtott fejjel ír, időnként megáll, mintha keresné a szavakat, és olyankor egy pillanatra elmosolyodik… vagy elszomorodik… hisz túl sok minden van a szívében.

Amikor azt írta, hogy vár haza… és megkérdezte, írhatja-e azt, hogy haza Magához… azóta a haza szó mást jelent, hisz ahol most vagyok, csak hideg föld van, sötét ég, halál, éhínség és végtelen távolság mindenkitől, aki számomra fontos.

Néha azon kapom magam, hogy elképzelem azt a pillanatot, amikor végre találkozunk. Ezúttal levelet tartok majd a kezemben, hanem az Ön kezét. Talán egy szót sem tudok majd mondani, mert minden szó kevés lesz ahhoz, amit akkor érezni fogok, csak nézem majd, mintha attól félnék, hogy ha pislogok, eltűnik a csoda. Egyre gyakrabban álmodom Önnel. Nem háborús álmok ezek, hanem éppen ellenkezőleg, olyanok, mintha a világ végre meggyógyult volna. Egy kertben vagyunk, nyár van, a fák között napfény szűrődik át, és ott állunk egymás mellett boldogan és mosolyogva. Szinte látom a szemében azt a különös fényt, amelyről annyiszor álmodtam a hosszú éjszakákon. Képzeletemben már ezerszer átöleltem és most igaziból megtörténne… hogy érezze a szerelmemet, és azt, hogy biztonságban van, hogy többé nem kell félni semmitől a világon. Aztán megcsókolnám a kezét!!! Olyan kézcsók lenne, amelyben benne van minden várakozásunk, minden kimondatlan szó, minden leheletünk. A háború megtanítja az embert arra, hogy amit érez, azt nem szabad soha elhallgatnia.Ha Magára gondolok… reményt és vágyat érzek. Élni akarok, megígértem Magának, hogy életben maradok, és meg is kell maradnom, hisz a szívem nem az én mellkasomban dobog, hanem ott van Önnél.

Vágyakozó tisztelettel és szeretettel, Lajos