Barabasi Madár Tímea

Van valami bosszantóan igazságtalan abban, hogy az ember, aki kedves, elérhető ésegyértelműen érdeklődik irántunk, néha kevésbé izgalmas, mint az, akinek egy üzenetére félnapot várunk. Az egyiknél tudjuk, hányadán állunk, a másiknál viszont egy „majd beszélünk”mondatból képesek vagyunk komplett érzelmi nyomozást indítani. Ilyenkor könnyű aztgondolni, hogy biztosan az elérhetetlen emberekhez vonzódunk, pedig a jelenség ennélvalamivel összetettebb.A

Van valami különös az éjjel fél kettőkor folytatott beszélgetésekben. Ugyanannak azembernek délután még azt írjuk, hogy „minden rendben”, néhány órával később pedig már agyerekkorunkról, egy régi szakításról vagy arról beszélünk, amitől valójában félünk. Minthabizonyos mondatoknak egyszerűen könnyebb lenne átjutniuk éjszaka azon a szűrőn, amelynappal még gondosan eldönti, mit mutatunk meg magunkból.Az intimitás kialakulásában az önfeltárásnak

Néha egészen furcsa dolgokat tudunk hiányolni: egy várost, ahová végül nemköltöztünk el, egy kapcsolatot, amelyből talán lehetett volna valami, vagy egy szakmát,amelyet soha nem választottunk. Ezeket az életeket valójában nem veszítettük el, hiszensoha nem is éltük őket, mégis meglepően valóságos érzelmek kapcsolódhatnak hozzájuk.Elég lehet egy régi fénykép, egy véletlen találkozás vagy annak a híre, hogy

Van egy különös pillanat, amikor az embernek éppen rossz napja van, és ahelyett,hogy valami vidámat hallgatna, tudatosan kiválasztja azt a dalt, amelyről pontosan tudja,hogy még egy kicsit jobban meg fogja viselni. Kívülről nézve ez nem tűnik különösebbenlogikus érzelemszabályozási stratégiának, mégis sokan ismerjük azt az élményt, amikor egyszomorú dal rossz hangulatban nem ront a helyzeten, hanem

Néhány éve még többnyire szakember rendelőjében találkoztunk olyan mondatokkal,hogy „lehet, hogy ADHD-m van”, ma viszont ehhez néha elég egy álmatlan este, néhányvideó és az a különös élmény, amikor valaki egymás után olyan tüneteket sorol fel, amelyekmintha a saját életünkből származnának. ADHD, autizmus, asperger, trauma, OCD, kötődésizavar, nárcizmus – a pszichológia nyelve látványosan kilépett a rendelőből,

Hajnali fél kettő van, valaki pedig olyasmit ír le egy mesterséges intelligenciaprogramnak, amit aznap egyetlen embernek sem mondott el. A gép néhány másodpercmúlva válaszol, nem tűnik fáradtnak, nem nézi az órát, nem változtat témát, és másnap semlesz kínos vele találkozni. Talán nem is az a legérdekesebb kérdés, hogy képesek vagyunk-eérzelmileg kötődni egy mesterséges intelligenciához, hanem

Régen egy sorban állás egyszerűen sorban állás volt. Ma nagyjából nyolc másodperc kell ahhoz, hogy elővegyük a telefonunkat. A buszra várva görgetünk, a liftben megnézzük az értesítéseinket, egy film közben rákeresünk valamire, és még fogmosás alatt is elindíthatunk egy videót. Mintha kialakult volna egy új szabály: ha néhány másodpercig nem történik semmi, gyorsan történjen valami.

„Nem vagyok hajlandó tovább beszélni erről, mert ez a határom.” „Ne gaslightingolj.”„Az exem nárcisztikus volt.” „Ez a viselkedés nekem toxikus.” Néhány pszichológiai kifejezésannyira természetes részévé vált a hétköznapi beszédnek, hogy lassan egy párkapcsolati vitais úgy hangozhat, mint egy terápiás ülés jegyzőkönyve. Elsőre ez akár jó hírnek is tűnhet,hiszen többet beszélünk mentális egészségről, könnyebben felismerünk káros

Nem ír vissza azonnal; még mindig jóban van az exével; nem szeret beszélni azérzéseiről; túl sok időt tölt a barátaival; nem tesz ki közös képet; három nap után azt mondja,hogy hiányzol, vagy éppen három hónap után sem mondja. Ha elég sok párkapcsolatitartalmat fogyasztunk az interneten, egy idő után meglepően nehéz olyan embert találni, akine lengetne

Régebben az embernek legfeljebb rossz szokásai voltak, ma viszont könnyen lehetfeldolgozatlan traumája, problémás kötődési mintázata, rosszul meghúzott határa, elégtelenérzelemszabályozása és néhány generációkon át öröklődő sebe, amelyeken természetesenmég dolgoznia kell. Mindezek felismerése valóban közelebb vihet önmagunk megértéséhez,mégis van valami különös abban, amikor az önismeret lassan egy soha véget nem érőfelújítássá változik, mi pedig egyszerre leszünk a